Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szárnypróbálgatás

 Az oldalon található írásokat szerzői jog védi!

 

 

Fekete csönd

 

 Fényképem a falról lekerülhetett már,

hogy ne emlékez rám.

Telefonodból a számom

talán kitörölted már.

 

Sötétségbe bújt minden szó

mint mondanék még

Fekete csöndbe bújtam én,

mert  nem vagy kíváncsi rám rég.

 

Fényképemet valahol

por lepi már rég

Talán már fel sem ismersz

Hisz el telt jó pár év.

 

Sötétségbe bújt minden szó

mit mondhattam volna még

Fekete csöndbe bújtam én,

mert reményt vesztettem már rég.

 

2009

 

Távol járó Kedvesnek

 

Reggelente gondolatban karjaimban fekszel,

Mosolyommal köszöntelek Kedves!

Azt kívánja lelkem,

napod kellemesen teljen!

 

Esténként gondolatban karjaidba fekszem,

Édes csókkal kényeztetem tested!

A nap fáradságait hamar letedd,

És nyugodt szép álmod legyen!

2009.november

 

Szél és villanyoszlop

Csendesen ülök a szobámban, kint tombol a szél és figyelem, ahogy a fák bőszen ellenállnak a láthatatlan erőnek. Gondolataim messzire elkalandoznak, és az emlékeimben rátalálok egy kislányra.

Alig lehetett négy-öt éves. Tavasz vége, nyár eleje volt, és élete talán egyik legfontosabb napja előtt állt. Izgatottan készült az óvodába. Ruhácskái már előző este ki lettek készítve, ügyesen húzta magára a pólót és a szoknyát. A szandáljának csatjával is ügyesen bánt már. Majd kézen fogva elindult anyukájával. Az óvoda nem volt messze, csak egy háztömbnyire. És mégis most ez a távolság fog mindent jelenteni. Jó idő lévén a csoporttársai kint gyülekeztek az udvaron. Akik már ott voltak, javában belemelegedtek a játékba. Odamentek az óvó nénihez és a kislány érdeklődve nézett a két felnőttre. Várta már azt a mondatot, amit előző este átbeszéltek, megbeszéltek. Vidám dallamként csengett füleiben, mikor hallotta: - akkor ebéd után legyen szíves egyedül haza engedni a kislányomat! Úgy érezte, végre bebizonyíthatja, hogy igen, ő már nagylány, és nem kell kísérgetni. És egyfajta bizonyítási vágy is volt benne, hogy megbízhatnak benne. Örömmel újságolta csoporttársainak a híreket, hisz az nagy dolognak számított. A többiek kicsit talán irigykedtek is. Nem sokan voltak közülük, akik már így mehettek haza. A napja szokásosan telt. Foglalkozások, játékok. Szeretett ott lenni, de mégis alig várta már, hogy dél legyen. Már az ebédhez készülődtek, mikor kint hirtelen feltámadt a szél. Bentről a csoportból nem is tűnt olyan vészesnek, hisz sütött a nap. Annak ellenére, hogy válogatós volt, most mégis jóízűen kanalazta az ételt. A rendrakás után óvó nénije elé állt és elkérezkedett, hisz otthon megbeszélték, anélkül nem szabad elindulnia. Zsuzsa néni bátorítóan mosolygott rá, és kikísérte a kis öltözőszekrénykéhez. A kislány ügyesen átcserélte a benti cipőjét, és büszkén indult a kijárat felé. A nagy ajtónak nekifeszült. Kicsit nehezen akart kinyílni. Látta, hogy a fák ágai igen csak lengedeztek, a szélsüvítés erős volt, de nem gondolta, hogy bármi gond lehet. Nem érezte a szél erejét, hisz az épület felfogta, megkerülte a háztömböt. Vidáman integetett a ruhát teregető anyjának, mikor szembe kapta az első erős lökést. Megijedt, hogy vézna kis testét elfújja a viharos erejű szél. Minden erejét össze kellett szednie. A közelben álló villanyoszlopnál keresett menedéket. Zokogva kapaszkodott bele, félt. Egy ismerős bácsi, aki motorját szerelte a villanyoszlop közelében, segíteni akart a kislánynak, de ő nem tágított, csak szorosan ölelte a betont és kérte az anyját, menjen érte. Végtelennek tűnt az az idő, míg leért hozzá. Együttérző mosollyal fogta meg lánya kezét és kísérte haza. A lányka viszont elszontyolodott. Mégsem sikerült a bizonyítás. Szomorúan könyökölt az ablakban, és nézte, ahogy a szél csendesedett, majd végleg abbahagyta a fák leveleinek rezgetését. Rá kellett döbbennie, nem olyan nagylány, mint amilyennek hitte magát. De eldöntötte, nem adja fel, előbb-utóbb úgy is be fogja bizonyítani, hogy képes a feladatra.

Csendesen ülök a szobámban, kezem melegszik a teásbögrémen, és nézem a kint tomboló szelet. Figyelem, ahogy a fák ellenállnak a láthatatlan erőnek. Kicsit megmosolygom azt a kislányt, aki minden bizalmát a villanyoszlopba vetette, és aki akkor ott eldöntötte, hogy be fogja bizonyítani, amire képesnek érzi magát. Azt a kislányt, aki egykoron én voltam.

2010.02.28. 

 

Éjszakai kínlódás

 

Hajnali negyed három, és az alvást még csak színlelni sem tudom. Forgolódom az ágyban hol jobbra, hol balra. Melegem van, de ha kitakarózom, nincs meg a komfortérzetem. Szomjas vagyok. Viszont ahhoz fáradtnak érzem magam, hogy a konyhába menjek, és minimum egy bögre limonádét bekavarjak magamnak. Csapvizet nagyon ritkán iszom, akkor már komoly bajok vannak. De valami lehet ezzel a vízzel, mert a macskákon is észrevettem, hogy érdekesen állnak hozzá. Égnek a szemeim, mikor kinyitom a macskahangra. Nem látom Foltit, csak a hangját hallom. Szólongatom, de nem jön, csak nyávog panaszosan. Mintha tűt szúrtak volna belém, úgy pattanok ki az ágyból. Fáradságom tovaillant, és macskám segítségére sietek. Vaklárma, és megnyugszom, mikor szokásos pózában ki van terülve a konyhakövön. Mind a négy lába kinyújtva, hasát a hideg kőre nyomja. Ilyenkor mindig megmosolygom, mert úgy néz ki, mint egy „lapos macska”. Na, de ha már kikecmeregtem, olyan mindegy, hogyha iszom is! Míg az italomat készítem, Folti nyafog a lábamnál, és megindul egy irányba, mivel nem követem azonnal, megint mellettem sündörög. Követeli, hogy menjek vele az etetőtálkájához. Mintha nem merne enni. Lehet, az anyja, Nyafi terrorizálja evés közben? Bár ezt eddig nem vettem észre. Igaz, ami igaz, mostanában furcsán viselkedik. Működnek a hormonok. Visszakászálódom az ágyba, de nem érzékelem az álommanó közeledését. Még mindig melegem van! Pedig mindenhol ki van tárva az ablak. És akkor eszembe ötlik, hogy telihold van. Most már értem! Ilyenkor vagy hisztizem, vagy nem alszom. Úgy látszik most az utóbbira esett a választás, igaz, egyiket sem én akarom. De most akkor is aludni szeretnék. Hihetetlen, mostanában nem nekem találták ki ezt a tevékenységet. Ha alszom, rémálmaim vannak, ha meg nem, akkor az maga a rémálom. Nem jól van ez így. Mennyi lehet már az idő? Most számoljak bárányokat? Már azok is alszanak! Oldalamra fordulok. Lesz, ami lesz! Eszembe villant egy Tom és Jerry mese, ahol a macska szintén álmatlansággal küszködött. Az álommanó hatalmas kalapáccsal kólintotta fejbe a rajzfilmfigurát, hogy végre aludjon. Lehet, az én manóm is a kalapácsot keresi? Kicsit igyekezhetne, mert ébredés előtt jó lenne pihenni is.

2010.08.25. 

 

 

 

Csúcs/forgalom/ Saga részletek

 http://eliza-beth.hu/kek/jatek.html

 Fekete Péter

Már megint esik! – kászálódott ki Fekete Péter a papírdobozok alól. Kezeivel próbálta kisimítani koszos és gyűrött ruháját, csak úgy ültében. Tudta felesleges oly nagyon foglalkozni vele, jobb úgy sem lesz. Bozontos szakállának és hajának is próbált valami emberi külsőt varázsolni ötujjú fésűjével. De hamar feladta, hogy kigubancolja a portól és víztől összeragadt szőrzetét.

- Hihetetlen ez a város! Egy percre nem tud nyugton maradni. Állandó rohanás, jövés-menés! Nagyot változott a világ. Bezzeg mikor még én voltam fiatal! – Szemei rosszallóan követték a csitri korból alig kinőtt hölgyikéket. – Akkor még tudták mi az a tisztesség. Hol mertek így öltözni a lányok, és csodálkoznak, ha a pasik csak megdönteni akarják őket! Nincs itt már semmi tisztesség és tisztelet. Hát most nézd azt a kis fruskát, még a pappal is kikezd. Hűha, atyám nagy a kísértés!

- Mi az, atyám? Csak nem akar minket megváltani, vagy épp feloldozni, hogy ennyire a nyakunkban liheg? Bár lehet, hogy inkább csak a nyála csorog? Csak nem ezt szeretné? - hallotta, amint az egyik visszafordult az Úr szolgája felé.

- A kis pimasz! Sok mindent láttam az utcán, de ez már nekem is sok! Mit kapna tőlem, ha az én lányom lenne! Remélem az enyémre odafigyelt az anyja! Mi lehet az én kis Dorkámmal? Hej, ha még meglenne a kis üzletem! Akkor tuti az asszony és a gyerek is mellettem lennének! És nem itt az utcán kéne aludnom, kéregetnem. De eljön még az én időm! A Bori mama azt mondta! Akkor aztán….! Elmélkedése közben előkotorta kis bádogbögréjét és egy kartondoboz darabkát, melyen a következő felirat szerepelt: Éhes vagyok!

- Nem mész innen!- próbálta finoman odébb lökdösni a kis dögöt, mely már emelte lábát, hogy pont mellé vizeljen. Nem tetszett neki az ötlet, mert hangos ugatásba kezdett.

- Nézd, ott egy galamb, az kell neked! - és kezével olyan mozdulatot tett, mintha a törpe vérebnek dobott volna valamit. - Amilyen kicsi, olyan erős!- állapította meg magában Péterünk, mikor gazdáját ráncigálni kezdte a madár láttán.

– Már megint egy tömött busz! Hogy képesek ennyien felpréselődni rá? Fogadni merek, senki nem fog egy kis aprót adni. Mindenki csak rohan! Na, legalább ez a kis vakarcs is eltűnt a buszon. De mit néz annyira az atya azon a döglött galambon? Kíváncsisága hajtotta és odakászálódott mellé!

- Ez már nem fog felkelni! – épphogy kimondta a koldus ezeket a szavakat, a galamb megrázta magát, felállt, majd szárnyra kelt. Tisztelete jeléül szépen lepottyantotta Fekete Pétert. Az atya két kezét összetéve csodát kiáltott, hősünk szemében örömfény csillant meg!

- A Bori mama megmondta! Egy holt madár, ha lecsinál, sorsom jobbra fog fordulni! Hátrafordult, hogy visszakuporodjon helyére és egy lottószelvény hevert a lábainál. Lehajolt hát érte. Senkit nem látott, aki keresné, hát zsebre tette.

– Érvényes. Lesz, ami lesz! A Bori mama megmondta!

2010.06.20.

 

Éhes macska bánata

 

Fülemet-farkamat behúztam, bajuszom lekonyult az esőcseppektől. Az időjárás mintha a hangulatomat tükrözné. – Napok óta sehol egy jó kis pipi! Jaj, már megint megéheztem, pedig most a cicababákra gondoltam. De éhesen még csajozni sem lehet. Jó lenne már megtölteni a bendőt valami finom omlós hússal. Mondjuk egérrel vagy verébbel. Csiga! Pfuj! Nem vagyok francia. Én a magyar konyhát szeretem! Bár múltkor az egyik haverom megkóstolta, azt mondta: nem rossz. Mégis, ha lehet, kihagynám. Ha nagyon muszáj, a gyíkra ráfanyalodom, de ebben az időben még azok sem másznak elő. És amúgy is a fránya kis dögök sokszor csak a farkukat hagyják ott mutatóban. Azzal meg mi az eget kezdjek? Legfeljebb fogpiszkálónak jó! Kaját kell keresnem. Felugrottam egy félig teli utcai szemetesre, hátha lelek benne valami érdekeset. – Ezek az emberek, de telhetetlenek. Egy falat eledelt nem képesek hagyni. Pedig de jó is a mekis kaja! – Elkeseredettségemet csak fokozta, hogy a köztisztaságért felelős egyén még az esélyt sem adta meg, hogy jobban szétnézhessek. – Sicc! – Bezzeg a nagy kukád, amit húzol magad után, biztos teli van jobbnál jobb falatokkal! – fújtam felé. De ő egyáltalán nem zavartatta magát. Fogta és a szemetes egész tartalmát beleborította a saját tárolójába. Ahogy így merengtem magamban, észrevettem a föld felé zuhanó galambot. – Ma jó napom-pom-pom lesz! – Lelapultam a járdára és lopakodó, támadó pózt vettem fel. Ekkor kezdett hatalmas zajába az a csivava. – Fogd már be a szádat! Így nem lehet vadászni! Látszik, hogy nem tudja ennek a művészetét. Megverem, biz’ isten megverem, ha nem fogja be a pofáját! – már gondolatban hegyeztem karmaimat, melyet, ha kell, móresre tanítására belévájok. De a hideg zuhany lehűtötte heves felindultságomat, melyet a busz kerekei csaptak rám. – Szerencséd van, te kis dög! – kiáltottam utána, mikor láttam, kezd eltűnni a tömegben, majd a busz tovagurult vele.

– Végre! Most már enyém lehet a zsákmány – ujjongtam magamban.

– Friss hús! Hé, menjetek onnan! Te reverendás, hagyd békén, ne bámuld már annyira, a végén még feltámasztod! Na, tessék, egy másik balek. Mért nem hagyjátok a macskafiát dolgozni? – Ez már nem fog felkelni! – Én is ezt mondom, szóval engedjetek oda szépen! Már majdnem megragadtam áldozatomat, mikor láss csodát: elrepült. – Nem megmondtam atyám, hogy ne bámuld! Most nézd meg, mit csináltál! És mi ennek a következménye? Éhes maradtam. Köszönöm szépen! Bánatosan megindultam a koldus után, leültem kis bögréje mellé. Belekukkantottam, de csak az esővíz gyűlt benne. – Neked sem könnyű, öregem. Azt hiszem, hazafelé veszem az irányt. Jó lesz az unalmas konzerv is. Hívnálak, sorstárs, de szerintem neked nem jönne be az a kaja. A csajok? Azok meg várhatnak!

2010.06.25.

 

Ludmilla, a fekete özvegy

Unatkozom! Hónapok óta egy pasi sem környékezte meg a hálómat. Pedig fekete testem a piros pöttyeimmel igazán izgató. Mind a nyolc lábam a fajtámhoz képest hosszú és kecses. Szemeimmel pedig minden hím tekintetét magamra vonzom. De ebben a koszfészekben csak ezek a kétlábúak jönnek-mennek. Ja, meg valami macskának nevezett szőrpamacs, aki szintén felszedett valakit. Nem is értem, mért jöttem én ide, de most jobban belegondolva nem is jöttem, hanem hoztak! Szintén valami kétlábú. Meg sem kérdezték, akarok-e jönni. Egyszerűen betereltek egy befőttes üvegbe. Igaz ami igaz, azért itt ebben a sarokban sokkal jobb, mint abban a terráriumban, az olyan szűk és zsúfolt volt. Na meg az állandó versengés, féltékenykedés, ha egy férfi keveredett közénk. De nem tehetek róla, hogy ennyire bombázó vagyok. Az etetésnél bedobott falatokról már nem is beszélve. Persze ennek a helynek is vannak hátulütői. Sötét, poros, zajos. És kicsit hiányoznak a társaim. Főleg a Jenci meg a Guszti! Óh, micsoda példányok voltak! Az ízükről már nem is beszélek! A múltkor járt errefelé valami olyasforma, de rém unalmas volt a pofa, inkább megettem, mint hogy tovább hallgassam a sületlen sületlenségét. Hát mit mondjak, ugyanolyan sótlan volt, mint a szövegelése. Nem is értem, hogy bírtam mellette két napig. Erről jut eszembe: itt legalább az összes kaja az enyém, ami a hálómba akad. A napokban olyan jövés-menés volt az öreglánynál! Szinte egymásnak adták a kilincset a kuncsaftok. Sokszor úgy kellett kapaszkodnom a huzat miatt, majd kiszakadtak a lábaim. Meg kell hagyni, érdekes fazonok jártak ide. Itt van például ez az Aranka. Szörnyű, ahogy a sonka lábát abba a borzalmas sárga cipőbe erőszakolta. Csodálkozik, hogy az áhított figyelem nincs sehol!? De ha engem kérdeztek volna... Vicces volt, ahogy a két lába összegabalyodott a másik kétlábúval kint az udvaron. Akkor itt voltak ezek a nagymenők. Az egyik egy energikus, a másik meg valami szakállas… vagy növeszteni akarja. Már nem is emlékszem. Azt meg nem igazán értettem, hogy mért kellett annyi nagydarab kísérő. Bár arra tökéletes volt, hogy a Borinknak jó napja legyen. Láttam, bizony el sem kerülhette a figyelmemet, mennyire élvezte a motozást. Ki tudja, mikor ért hozzá utoljára férfikéz! Hát, mit mondjak, némelyik után én is megnyaltam volna a számat. Kicsit reménykedtem benne, hogy talán átvarázsolja nekem, társnak, ha már néha elővesz engem is néhány bűbájához. Járt már itt valami szutyok ember. Az az illatfelhő, ami körülvette! Az bájitalok szagát is jócskán felülmúlta. Gazdám orrát is csavarta rendesen, gyorsan jövendölt neki valami döglött madarat, csak menjen már. Erre a napokban nem visszajött, hogy bejött a jóslat a madárral kapcsolatban, most mire számíthat? Szerencsére ismételten gyorsan le lett rázva, mert közel jártam már ahhoz, hogy kizuhanok a hálómból. És még nem is beszéltem arról a fazonról, aki kicsit eltévesztette a házszámot és a kocsma helyett hozzánk tévedt be. Szörnyű lármát csapott azzal a trombitájával. Állatkínzásért simán fel lehetne jelenteni. Még most is cseng a fülem, és cikcakkba szövöm a hálóm. Black Catről, a macskának nevezett szőrpamacsról már nem is beszélve. Szép fehérré vált fekete bundája. Bár számomra az is kínzás, mikor Borbála kedveskedni próbál. Megáll a kis sarkom alatt. Görbe ujjaival cirógatni próbál és a szerinte nekem megfelelő néven szólongat: - Ludmilla, Ludmillácskám! Jaj, de szép kis pókocska vagy! A mama gyönyörűsége. Igazán fogat moshatna, vagy ihatna valami szájvizet, mert a lehelete simán felér a rovarirtó szerrel.

2010.07.13

 

Újabb jóslat

Telefon, persze nem onnan, ahonnan várom. Pedig annyi helyre jelentkeztem munka ügyben.

– Szia, Dorkám! Na, mi újság? Hívtak már valahonnan? – Bevallom, valahol jól esik, hogy aggódik értem. Ugyanakkor, idegesít, hogy nap mint nap ugyanaz a kérdés. Pedig nagyon jól tudja, ő lesz az első, akit értesítek a fejleményekről. Tudom, erre a nagy esőzések is rátesznek. Ha meg nem az, akkor a meleg. Szóval mindig van mire fogni.

– Gyere haza! Annyival is beljebb lennél. Itt már nem kéne albérletet fizetni. – Jön újra és újra a felajánlás. Bennem meg nőttön-nő az ellenállás.

– De itt sokkal több a lehetőség, mint ott – küldöm válaszként a kifogásom. Pedig sokkal több van a háttérben. Persze megbántani sem akarom anyát, de a további önbizalompusztítást már lehet, nem viselném el. Nem szeretném látni a szemében a szánalmat. Annak idején nem akartam eljönni. Akkor ő szajkózta pont azt, amit most én mondok. És szomorú bevallani, már nem érzem magam ott otthon. Valami eltört, elszakadt, mikor felkerültem ide. Nem mintha itt meglenne ez az érzés. És mikor hazautazom, mégis azt várom, mikor jöhetek már vissza. A számlákat meg ugyanúgy fizetni kéne. A semmiből ott sem megy. És persze a szerelem is ide köt, részben. Ezt anya úgy sem érti, már bebizonyította. De tudom, mit miért teszek!

– És otthon mi újság? – terelem a témát. Közben keresem azt a bizonyos házszámot, melyet a barátnőm adott meg.

– Semmi különös. Minden a megszokott mederben halad. Csak nagyon meleg van. Ott milyen az idő?

– Itt is nagy a kánikula, de most elköszönök, mert dolgom van.

- Jól van, kislányom, de szólj, ha van valami!

– Persze, mindenféleképpen! Pusza, mentem. – És ismerve jó anyámat, kénytelen vagyok rányomni a telcsit. Képes nekem holnap reggelig magyarázni még, hogy ezt így csináljam, azt úgy. Szeretem, de néha már nagyon sok belőle. A régi építésű ház udvarára belépve egy jegyellenőrnő valami falóra kászálódik fel. Mögé meg valami fura szerzet.

– Jeszum Pepe, ezek frankón így akarnak kimenni a kapun? – ugrok oldalra, mikor megindulnak felém. Vannak még csodabogarak! Bár ezt eddig is tudtam. De ezek ketten mindenkit felülmúltak. Megmosolygom őket, és még mielőtt tényleg tovagurulnának, Borbála felől érdeklődöm.

– Jó helyen jársz, kislány – és intésével útba is igazít a férfi. Az ajtón belépve mintha meseország egy kis kunyhójába csöppennék. Valahogy mindig is ilyennek képzeltem egy boszorkánytanyát. Az üst alatt ég a tűz. Különböző üvegcsék a polcokon. Pók a sarokban és macska a padon. De mért nem fekete? És előkerül egy fehér-szürke foltos is. Azt hittem a bosziknál előírás a macskaszín.

– Fekete volt! Sem a fajta, sem a szín nem szerepel az előírásban. Még meg sem szólaltam, hogy mi járatban vagyok, belekezdett mondókájába.

– Már vártalak, kedves, jó hírem van. A szívedben a tűz nem ég hiába. De nem kapod készen az álmaidat, meg kell küzdened minden egyes lépésért, amit azért teszel, hogy megvalósítsd őket. Bár többször úgy tűnhet, hogy nincs tovább, azért érdemes azon az úton járnod tovább, amin elindultál. A korlátok csak próbatételek: valóban megérdemled-e a jutalmat, ami az út végén vár téged. Ráadásul valaki várható a múltból kellemes meglepetéssel.

A pénzt nem fogadta el, beérte azzal, hogy macskáit megcirógatom. Kilépek a kissé poshadt szagú helyiségből, és ismét csörren a telefon. Ismeretlen szám. Beleszólok és hurrá! Melóügy. Mehetek próbanapra!

2010.07.18. 

 

Fekete /Arany/ Péter jól van!

Mikor is jártam utoljára erre? Bizony fél és is eltelt. Eső helyett most hó hullik fejemre. Az emberek most is ugyanúgy sietnek, mit sietnek, rohannak. Nincs idejük másokkal foglalkozni. Csak a saját dolgaikkal vannak elfoglalva. Pedig ha most egy pillanatra lassítanának, és kissé körülnéznének, lehet, meglepődnének, mennyi ismerős arc van körülöttük, akikkel nap mint nap találkoznak, utaznak ugyanazon a vonalon és akarva-akaratlanul is átélnek közös kalandokat. Én csak így bóklászom most az ismerős emberek között. Akikről végre nem a megvetés vagy a szánalom sugárzik felém. Nézem a feldíszítet utcákat és jól érzem magam. Nyakunkon a karácsony. Felbukkan az a kedves arc, ki oly bájosan kacagott fel, mikor rájött tévedésére. Kezében csomagok. Talán már a fa alá lesznek? Most is kedvesen mosolygott rám, de szemében láttam azt a különös csillogást. Mintha ismerne, de hirtelen nem tud hova tenni. Megértem zavarodottságát, hisz rám se lehet ismerni. Az egykor koszos ruhát végre lecserélhettem elegáns öltönyre. Kócos bozontom ápolt és rendezett lett. Régi önmagam teljes ellentétje lettem. A kis vakarcs is megszaglászott, ki anno majdnem levizelt, majd arra a bizonyos galambra pályázott, de most eszébe sem jutott emelni a lábát. Nem gondoltam volna, hogy őt is látom ma. És a jól ismert buszsofőr, hogy is hívják? Ede! Igaz most csak utasként, hát igen, mankóval még nehéz lenne a vezetés. Egy kislány hirtelen elém toppant:

– Szia, Lizi vagyok! Képzeld járt nálunk a Mikulás! És még az óvodában is volt! Nálad is volt?

– Te biztos nagyon jó kislány voltál, ezért járt nálad kétszer. Nálam még nem volt, de megkértem, hogy az én kislányomat is látogassa meg. – A kislány matatni kezdett az egyik csomagjában.

– Tessék! – nyújtott felém egy csokiszeletet. – Lehet, eltévedt a Télapó, és azért nem kaptál még ajándékot. Adnék annak a bácsinak is, aki nagyon sokáig itt aludt, de egyszer csak eltűnt.

– Nyugodt lehetsz, azzal a bácsival minden rendben van.

– Ismered? Onnan tudod? – de válaszolni már nem tudtam, mert az anyja kézen fogta és „köszönj szépen a bácsinak” mondattal elvezette a begördülő buszhoz. Csomagocskáival a kezében intett még nekem egy picit, aztán eltűnt a busz belsejében. De a mai nap folyamán láttam még a drága ellenőrünket, Arankát is. Fogyott pár kilót az utolsó találkozásunk óta, de az öltözködési stílusa, az maradt a régi. Megmosolyogtat még most is, hogy a sötétkék ruházathoz a változatosság kedvéért most citromsárga csizmát rángatott a lábára. Emlékeztek még a sárga szandálra? Bevallom, bár tudom, hogy nem szabad, de azóta a bizonyos nap óta, mióta kezembe kaptam a lottónyereményt, etetem a galambokat. Hisz nem tudhatom, a sok közül melyik hozta meg nekem a szerencsét, hát akkor legyen mindegyiknek jó! Borinak elküldettem már az új üstöt, hisz ennyi járt neki a bevált jóslatért és természetesen a házi kedvencek sem lettek elfelejtve. De elég az elmélkedésből dolgom van. A lelkészt kell megkeresnem és még jegyvásárlás is vár. Végre megint a családommal fogom tölteni a Karácsonyt.

2010.12.05. 

  

 Tudta

Régen történ, de emlékeimben ma is frissen él az a délután. Öt- hat évesnél nem lehettem több mikor nagymamám beutalót kapott egy kellemes pihenőre a füzérradványi szanatóriumba. A szép környezet jó hatással volt mindenkire, aki pihenni ment oda. Kicsit mi is megtapasztaltuk, mikor látogatóba mentünk. A kis tisztások vidám futkározásra csaltak minket. A gyermeki kacagásban nem volt hiány, hisz több család is meglátogatta szeretteit. A hatalmas fák pedig, barátságos óriásokként ölelték körbe a parkot. A nyári kánikulában jól esett a hűs árnyékaikban sétálni. Nagymamám még a jövetelünk előtt küldött képeslapot, melyben felhívta a szüleim figyelmét, hogy diót mindenféleképpen vigyünk, és ha lehet héjasat. Elsőnek a húgommal nem értettük mama mért teszi a táskájába. Azt hittük nagymamánk kívánta meg. A sétánk közben érdekes zajokra lettünk figyelmesek. Füleltünk, kopogás, kopogás után, egy gyerek felkiált: - De aranyos! Még egyszer! - és megint halottuk a kopogást. – Mit csinálnak?- kérdeztem a felnőtteket - Mit láttak? - Mókust. -felelte nagymamám – Ti is láthattok! – Hol vannak?- néztem szét, de persze sehol nem láttam.– Hoztatok diót? - mama már vette is elő a táskájából – Vegyetek kettőt a kezetekbe és üssétek össze. Kopp- kopp, kopp- kopp. Közben a fejem járt össze- vissza, de nem láttam egyik fán sem. - Állj meg egy helyben és figyelj! Közben ütögesd a diókat, ő meg fog találni téged. Pár perc múlva legnagyobb meglepetésemre néhány méterrel előttem leült egy vörös kis mókus. Olyan volt, mint Misi Mókus a mesében. Kopp- kopp, vertem össze megint a diót. Figyelt! Kopp- kopp, pár lépést közelebb mentem. Nem szaladt el. Látszódott rajta, hogy nem fél, bizonyára hozzá szokott már az emberekhez és a hang is azt jelezte számára, kap valami finomságot. Kopp- kopp, megint pár lépés közelebb, de akkor már az állatka is mocorogni kezdett. – Ne menj tovább, gurítsd neki oda! –szólt nagyapa. Gurult az első dió. A „Misi Mókusom” kis kezecskéivel gyorsan felkapta, megszagolta, szájába vette és hipp- hopp elillant vele. Olyan gyors volt, hogy nem is láttuk merre szaladt. Húgom is kedvet kapott hozzá, a következő próbálkozás az övé volt. Kopp- kopp. És újra megjelent egy a mókus, de az is lehet „Misi Mókus” volt megint az a kis fürge. Húgom messzebbről gurította oda a csemegét. Nem ért el teljesen az állatkáig. Érte ment, kezébe vette, megszagolta majd eldobta. És szaladt volna el. - Gurítsd oda a másikat, hogy ne mennyjen el!- mondtam neki. Meglepetésünkre azt a diót vitte. Addig, míg eltűnt „Misink”, felvettem az el nem vitt diót. Nézegettem, de nem láttam rajta semmi érdekeset. Újabb próba az ott maradt dióval, de az én gurításomra sem vitte el az előbb is ott hagyott csemegét. - Mi baja van ezzel? Mért nem jó neki? - kérdeztem a harmadik próbálkozás után is. A felnőttek is csak a vállukat vonogatták. Gyermeki kíváncsiságom csak hajtott. Mi olyan más ezen a dión? Kezembe vettem, forgattam jobbra – ballra, körbe- körbe, de nem láttam semmi különöset. Ledobtam a földre, a hangja kicsit érdekes volt. Mintha üreges lett volna. Ráléptem. Meglepetésemre a héj egy teljesen összeszáradt dióbelett tartalmazott. A mai napig csodálkozom azon a kis jószágon, hogy a teljesen épnek tűnő csemegét, hogy tudta így kiszúrni!

Budapest, 2011.10.19.

 

 

 

Magányérzet

Maga sem gondolta, hogy ez be fog következni.
Szárnyaszegetten, magányosan feküdt ágyában, de álom nem jött a szemére, az eddigi életén való töprengés nem hagyta elaludni.Akárhogy is próbálta elhessegetni a rosszabbnál- rosszabb érzést csak nem sikerült és be kellett ismernie, ezeknek a gondolatoknak valahol igazuk van. Be kellett látnia, ezeket a lelkében mélyen legbelül elzárta és még maga elöl is titkolni akarta, melyek most mérhetetlen erővel törtnek fel.
Mindig egy optimista embernek tartotta magát. Ha mégis volt valami kellemetlensége, gondja azt mosolyogva, viccelődve próbálta megoldani, enyhíteni, de mostanában egyre többször érezte, hogy túl sok negatív támadás éri, amit már egyre nehezebben tud visszaverni.
Egyre jobban magányosabbnak érezte magát, holott szerették. Vagy inkább azt kedvelésnek nevezhetnénk?
Rá kellett jönnie, hogy igen kusza az élete és akarva akaratlanul is egy ördögi körben érezte magát.
Aki állítólag őt szereti azt nagyon is kedveli, tiszteli, becsüli. Egyik bizalmasa. Mégsem érez iránta többet. Régebben elképzelte milyen lenne vele, de sors furcsa fintora, hogy mindkettejüknek másképpen alakult az élete,de nem olyanra, amilyenre vágytak. Amikor megléphették volna, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz nem merték megtenni. Azóta sok minden változott és benne egyre jobban az az érzés van, ha meg is lépnék most , az már sem olyan lenne, mint amire vágynának. Részéről biztos nem, hisz becsapná őt is és saját magát is. Mindkettő fájdalmas érzés. Jól érzi magát a társaságában, szeret a karjaiban lenni, de mégis hiányzik valami, amit valójában más valaki iránt érez. Most mégis hiányzik a közelsége.
Még jobban elkeseredet, mert ismételten rádöbbent, hogy gonosz játékot űz, hisz az ő közelségével annak a személynek a hiányát szeretné pótolni, akit valójában tiszta szívéből szeret. Őt, akiért mindent felrúgna és vállalna minden kockázatot, bizonytalanságot, ismeretlent és fájdalmat. Igen fájdalmat, mert őt fájva szereti. Nem tudja pontosan megmagyarázni azt az érzést, csak azt tudja, hogy a közelében mélységes fájdalmat érez.
Ugyanakkor tudja mi az. A lelkének sajgása, amit kifelé elrejt, de ő minden rezdülését érzi, még a mérhetetlen távolság és az eltelt jó pár év sem szab gátat neki. Tudja, hogy nem fogja bevallani, hogy szíve-lelke még most is vérzik valaki után, akivel sajnos már nem lehet együtt. Ő ezt tudja és érzi, mégis vágyik rá!
Mindazok ellenére, hogy tisztában van vele milyen státuszt tölt be nála, valahol a lelke mélyén reménykedik abban, egyszer talán megint lehet köztük több minden, nem csak azok a kis lopott órák. Lehet bele halna, de akarja!
Hiányzik a hangja, érintése, csókja, illata és fogalma sincs mikor érezheti újra.
Erősödik a magányérzete!
Elkeseredik, mert a biztosnak nevezet kapcsolata kezd színjáték lenni, de most még nem mer kilépni belőle, mert félti a másikat. Félti, hogy a megindult lejtőn végképp lecsúszna, ha nem lenne mellette és már csak egy hajszálnál fogva is de tartja és próbálja visszarángatni az optimizmusba, a tenni akarásba, az életbe. Nehéz feladat, tudja ki kell tartania, mert különben ő maga is összeomlana, mint egy kártyavár, mert magányos lenne.
És mégis várja a lopott órákat, amikor elhiteti magával, hogy boldog.
De tudja!

Budapest, 2019.08.

 

Cikkek

Magányérzet

2019.08.05